Kimértem a nappalinkban egy mérőszalaggal. A magánzárka dermesztően kicsi: 182 cm-szer 274 cm. A keskenyebbik oldalon éppen hogy ki tudnám nyújtani oldalra a két karomat. Őszintén? Nem is tudom, mit fogok írni Albert Woodfox-ról. De nem megy ki a fejemből a története. Újra, meg újra eszembe jut.
Albert Woodfox-ot egy hónappal azelőtt zárták magánzárkába, hogy megszülettem volna. És idén februárban engedték ki. Negyvenhárom évvel és tíz hónappal később. Tulajdonképpen az egész eddigi életem minden napját (na jó, csak napi 23 órát, leszámítva a 60 perces sétákat) egy fullasztóan parányi betonkalitkában töltötte.
Felfoghatatlan. A zárkában ült, amikor járni tanultam, amikor először mentem óvodába, amikor elkezdtem az iskolát, amikor szerelmes lettem, lediplomáztam, munkába álltam, gyerekeim születtek, elkezdtem őszülni, elvesztettem néhány jó barátot, és megértettem, hogy az élet véges. És ott ült, amikor utaztam és kirándultam és sétáltam és tengerben fürödtem és repültem és hanyatt fekve hullócsillagot kutattam és tűzijátékot néztem és tábortűz mellett nevettem és… Ő mindenből kimaradt. Nem is tudom, hogy lehet túlélni.
Persze, tudom, persze: Albert Woodfox nem volt ártatlan. Fegyveres rablásért került rács mögé. A legkeményebb helyre: a louisianai Angola börtönbe. Megérdemelte, hogy bezárták. Ami ezután történt, már más lapra tartozik.
A börtönben Woodfox beállt a törvényen kívüli fekete polgárjogi harcosok, a Fekete Párducok közé. A politikai ellenállás akkoriban a rácsok mögött is hatalmas lendülettel zajlott: Woodfoxék a szegregáció ellen egyebek mellett éhségsztrájkokkal tiltakoztak. 1972-ben a férfit egy fiatal börtönőr meggyilkolása miatt fogták perbe és ítélték el. Magánzárkában letöltendő rabságra. Woodfox mindvégig tagadta, hogy köze lett volna Brent Miller halálához. Ügyvédei többször is bebizonyították, hogy az eljárásban manipulálták a bizonyítékokat. Az igazságszolgáltatás malmai azonban lassan őröltek. Woodfox végül 43 évvel később ártatlan emberként sétálhatott ki a börtön kapuján…
Ő az, aki a világon legtovább volt magánzárkában. Ez alatt az idő alatt nem láthatta az eget sem; tulajdonképpen nem látott mást, mint betonfalakat, egy priccset, egy ajtót, egy wc-csészét és egy asztalkát egy aprócska ülőkével.
Szabadulása után nem sokkal azt nyilatkozta az angol Guardian-nek, hogy néha visszakívánkozik. Bár boldogsággal tölti el a szabadság, de fél attól, ha emberek veszik körül. A tengerparton sétálva nem tudott megbirkózni a végtelen térrel és a körülötte futkosó gyerekekkel. Azt mondja, az ember territoriális lény. A saját területén érzi magát biztonságban. Az ő játéktere pedig egy zsebkendőnyi tér… Fejben talán már mindig bezárva marad. 182×274. Ezen a területen csak magáért tartozott felelősséggel. A kinti világban pedig másokra is hatással vannak a cselekedetei. És ez megijeszti.
A legérdekesebb azonban az, ahogyan a világ megváltozásáról beszél. Fiatalkora az összefogásról, a feketék egyenlőségért folytatott harcáról szólt. Szerinte a mai világ jelszava más. Én, enyém, nekem. Még nem talált támogatókra a magánzárkák betiltásáért folytatandó harcához sem. Beszédes.
És hogy nekünk miről szólhat Albert Woodfox története?
Hogy ezután nincs nehéz nap. Nincs nemszeretem reggel. Nincs utálatos koránkelés. Mert a mi lehetőségeink végtelenek. A mi korlátaink nem betonfalakból épülnek, hanem a saját gondolatainkból. A mi lehetőségeink nem korlátozódnak öt, ablaktalan négyzetméterre. Mi felnézhetünk az égre. És álmodhatunk. Szabadon. És ez talán a boldogsághoz is elég a következő 43 évre…
-Szalay Ádám
