Zuhogott az eső. De úgy igazából. Lili lányommal még szárazon, a bolt kijáratából néztük az autónkat, amely legalább félpercnyi futótávolságra állt, a parkoló túlsó felén. Amikor bejöttünk, még csak a felhők gyülekeztek. És nem volt közelebb hely.
Most meg… Rendíthetetlenül esett. A lezúduló cseppek vad erővel csapódtak neki az aszfaltnak és legalább 10 centi magasra pattantak vissza. Ebből csuromvizesség lesz. És hideg, ázott ruha a háton. Utálom.
– Figyelj Lili! – mondtam. – Maradj itt bent az üvegajtó mögött. Én kirohanok a kocsihoz, és idegurulok az ajtó elé. Amikor intek, kilépsz és beugrasz, jó?
– Nem, egyáltalán nem jó, Apa. – mondta Lili legörbülő szájjal. – Én is meg akarok ázni!
Na tessék! Megint tanultam valamit egy 10 évestől. Megázás = jó móka. Apa meg… Hát erről inkább ne is beszéljünk. Hova lett a bennem élő gyerek?
Egyébként a történetnek fontos tanulsága is van. Íme: a dolgok legtöbbször nem objektíve jók vagy objektíve rosszak. Attól függően válnak valamilyenné, hogy gondolatban megcímkézzük őket.
Lili csodálatos kalandot látott abban, hogy esőben lehet rohangálni a parkolóban, hogy csuromvizesek leszünk, hogy meg sem kell próbálni kikerülni a pocsolyákat, mert így is úgy is beázik a cipőnk. Én szörnyű kellemetlenséget láttam ugyanebben a helyzetben. Pedig a megtapasztalt esemény mindkettőnk esetében ugyanaz volt. (Meg kell jegyezzem, a végén átragadt rám Lili lelkesedése és örömmel vágtáztam sonkával, sajttal, zsömlével teli szatyorral a parkolón át. Végül nem is áztunk meg annyira. Lili kicsit bánta is, hogy nincs messzebb az autó.)
Ugyanez van a munkával is. Beszélgettem az eladóval a zöldségesnél. Kedves, ősz hajú fickó; rég láttam, megkérdeztem, hogy van. A legfontosabb mondanivalója az volt, hogy egész jól, BÁR néhány évig még dolgoznia kell.
Nála a munka a “szükséges rossz” címkét kapta.
Ugyanerről a témáról (meddig kell dolgozni) úgy egy éve a népszerű íróval és legendás tanítóval, Brian Tracy-vel is beszélgettem. Akkortájt ünnepelte a 70. születésnapját és adódott a kérdés, nem akar-e pihenni és visszavonulni. Hiszen vagyonos ember, megteheti.
Nagyot nevetett.
– Ádám, el bírsz engem képzelni egy folyóparton, amint horgászbotot markolva üldögélek? Imádom a munkámat, megölne a semmittevés. Nincs semmi bajom azokkal, akik visszaszámolják az éveket a nyugdíjig, de ők valószínűleg nem hivatásként tekintenek a munkájukra, mint én. Ha nem élvezném azt, amit csinálok, nem is lennék benne ennyire sikeres.
Megint csak egy címke, ezúttal Brian-é: a munka hivatás, a sikerélmény megélésének forrása.
Az persze már másik kérdés, hova visz az egyik címke (szükséges rossz) és hova a másik…
És akkor meg is érkeztünk.
A címke dönti el, hogy érzed magad az üggyel kapcsolatban, az érzés dönti el, hogy milyen minőségű lépéseket teszel (vagy épp nem csinálsz semmit) és a tetteid határozzák meg az eredményeidet.
Így tehát nagyon fontos, hogy felismerd a saját címkéidet. Ugyanis a címkék megváltoztatása végső soron (lásd fent) a megtapasztalt eredményeidet is megváltoztatja.
Szóval: mi a Te címkéd a munkára? Mi lehet az új címke?
Mi a címkéd a testmozgásra? A derekad körfogata elárulja, kell-e újat választanod…
Mi a címkéd az életre? Hidd el, mindenki hordoz magával valamilyen egymondatos filozófiát. Hogy ne menjünk messzebb Virág elvtársnál: – Az élet nem habostorta, Pelikán!
Vizsgáld meg a címkéidet és írd újra őket, ha kell!
És ha már megázással kezdtük, legyen az a vége is. Mit mond erről a helyzetről az ősi japán zen bölcsesség? “Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik.” A címkéket – és az ezekből fakadó érzéseket – mindig te magad gyártod, ezt sose feledd!
-Szalay Ádám
