“Képtelen vagyok rá!
Képzeld el a következő történetet: kisiskolásvagy, ez az egyik első heted az iskolapadban.Matek órán ülsz és gondolataidba merülve bámulsz kifele az ablakon, amikor a tanár felszólít: No, mi a válasz?
Hogy mi a válasz? Te jó ég, azt sem vetted észre, hogy volt kérdés. Egyetlen szó sem jut az eszedbe. Az arcod lassan elvörösödik. Pánik és könnyek! És abban a percben döntesz. Azt mondod magadnak:Utálom a matekot!
Aznap este az édesanyád felteszi az elmaradhatatlan kérdést: Milyen volt a suliban? Azt mondod: Nem tudtam a választ matematika órán. Mire az édesanyád: Nyugi! A mi családunkban senki sem érti a matekot.
Hirtelen megkönnyebbülten felsóhajtasz: Hát persze, hogy utálom a szorzótáblát. Benne van agénjeimben!
Hamarosan már így beszélsz a barátaidnak: Utálom a matematikát. Nem csoda, az egész családomrossz volt matekból. És közben azt mondod magadban: Minek is erőlködjek? Soha nem fogom megérteni a számok nyelvét.
De mi is történt itt VALÓJÁBAN? Egyetlen rossz tapasztalat miatt feladtad a fejlődés lehetőségét. Lehet, hogy ez a matekos történet nem is veled esett meg. De hidd el, mindenkinek megvan a maga története. Például az éneklésről, a fociról, a rajzolásról vagy éppen a nyilvános beszédről.
Rosszul kezdtük és feladtuk. Nem jött senki, hogy bátorítson bennünket. Egyetlen kellemetlen élmény hatására lassan meggyőztük magunkat: képtelenek vagyunk rá.
Dióhéjban: amikor fixa ideáid vannak arról, hogy mi az, amit meg tudsz tenni, mi az, amit nem, akkorérdemes feltenned magadnak a kérdést: HONNAN VETTEM EZT AZ ELKÉPZELÉST? EZ VALÓBAN TÉNY, VAGY CSAK EGY MEGGYŐZŐDÉS? Ha adsz magadnak egy második esélyt, és van segítséged, akkor nagyon sokszor rádöbbensz majd: IGENIS, KÉPES VAGY RÁ!”
