Olvasd csak, hogyan mesél a sikerhez vezető útról egy igazi lovag:
“Sosem fogom elfelejteni azt az élményt, amikor négy évesen beszálltam nagynéném aprócska vitorlásába. Sosem fogom elfelejteni azt, ahogy megcsapott a kaland szele, amikor először kukucskáltam be a picike kabinba. De az, ami a leginkább lenyűgözött, a szabadság élménye volt, amikor vitorlát bontottunk. Négy éves voltam, soha azelőtt nem éreztem ehhez hasonlót. Ott és akkor döntöttem el, hogyegy napon, mindegy miként, de körülvitorlázom az egész világot.
Úgyhogy mindent megtettem, amit gyerekként megtehettem, hogy közelebb kerüljek ehhez az álomhoz.Tíz éves koromban például minden áldott nap megspóroltam egy kicsit az iskolai ebédpénzemből. Nyolc éven keresztül semmi mást nem ettem, csak krumplipürét sült babbal. Mindig. A krumpli is, a bab is 4 penny-be került, a szaftot ingyen adták. Minden este összekupacoltam az aznap megspórolt aprópénzt és amikor a kupacból hosszú idő után végre összejött egy font, akkor bedobtam a perselyembe éskiikszeltem egy rubrikát abból a százból, amelyet egy nagy papírlapra rajzoltam. Végül megvettem az első, saját hajómat, egy ici-pici dingit. Hosszú-hosszú órákat töltöttem a hajón… A kertünkben, ahol a céljaimról álmodoztam. Minden könyvet elolvastam, amit a vitorlázással kapcsolatban kapni lehetett. Végül, amikor 17 éves koromban az egyik tanárom azt mondta, nem vagyok elég okos ahhoz, hogy állatorvos legyen belőlem, otthagytam az iskolát és beálltam hajósinasnak.
Képzeljék csak el, milyen izgatott lehettem, amikor alig négy évvel később egy komoly tárgyalóban ültem egy olyan emberrel szemben, akiről tudtam, hogy meg tudja valósítani az álmomat. Úgy éreztem, az egész életem a tárgyalás sikerén múlik. Alig akartam hinni a fülemnek, amikor igent mondott. Aztán ugyanezt az izgalmat éreztem, amikor nem sokkal azután egy tervezőszobában ültem és már azt a hajót rajzoltuk, amelyikkel később egyedül kerültem meg a Földet. Egymagam, megállás nélkül. Az első meeting-től az utolsó mérföldig minden olyan volt, amilyennek elképzeltem. Pont, mint az álmaimban: voltak lenyűgöző szakaszok és kőkemény szakaszok. Mindössze hat méterrel kerültem el egy hatalmas jéghegyet. Kilenc alkalommal kellett megmásznom a 27 méter magas árbocot. A déli Csendes-óceánon oldalra borultam. De a napnyugták, a vadvilág, a végtelen horizont lélegzetelállító volt. 24 éves voltam. A három hónapos küzdelem végén másodikként végeztem a versenyen. Nagyon boldog voltam. Annyira, hogy fél éven belül eldöntöttem: másodjára is megcsinálom, de ezúttal nem másokkal versenyzek, hanem az idővel. Én akartam lenni a leggyorsabb magányos hajós, aki megkerüli a Földet. Sikerült.” (forrás: TED.com)
Dame Ellen Macarthur földkerülő vitorlása 71 nap, 14 óra és 18 percnyi hajózás után kötött ki, 2005. február 8-án. Több mint egy teljes napot vert rá a korábbi csúcstartóra.
Benned melyik célod táplál ekkora lelkesedést? Mit tehetnél meg nap mint nap, hogy közelebb jussehhez a célhoz? Mikor kezdesz hozzá? Ha teheted, ne csak végiggondold a válaszokat, hanem vesd is papírra őket!
